Vasárnap nagyon szépen sütött a nap és jó idő volt. Egész héten ki sem tettük a lábunkat a lakásból, mivel a fiúk betegek voltak, így vasárnap déután megkockáztattunk egy kis sétát, bicajozást a Városligetben. A fiúk fociztak Zsoltival, én közben telefonálásaimat intéztem. Láttam két hosszúhajú lányt, amint két kisfiút terelgettek a homokozó és a hinták között. Mondom Zsoltinak: "Ezeket a lányokat ismerem, tanítványaim voltak hosszú évekkel ezelőtt." Gondolkoztam, menjek oda hozzájuk? Szólítsam meg őket? Mi van, ha nem ismernek meg? Mi van ha nem is ők azok? Azután mégis úgy döntöttem, hogy odamegyek hozzájuk. Így is tettem; megszólítottam őket. Laura a kisebbik rögtön megismert, Anitának bemutatkoztam. Azután már mindenre emlékezett. Nagyon jó volt velük találkozni, beszélgetni. Az Úrtól való ajándéknak tekintettem ezt a találkozást. De a legnagyobb meglepetés ezután következett. Ott volt a lányok anyukája is. Azt tudni kell, hogy annak idején (17-18 évvel ezelőtt) nagyon sokat voltam fent náluk és sokat beszélgettem az anyukával. Nagy örömmel üdvözöltük egymást. Mesélte, hogy azóta is sokat gondolkozik azokon a beszélgetéseken, és nagyon nagy vágya van arra, hogy megismerje az Úr Jézust. Kereste sok helyen: Hit gyüli, Jehovák, Reformátusok, de sehol sem találta. Szeretne újra beszélgetni velem, mert nagy problémák vannak a családjukban. Én viszont nagyon szeretném őt elhívni gyülekezetbe. Remélem sikerül!
Ez a találkozás elindított bennem egy tervet, amit mostanában egyre sűrűbben forgatok a szívemben.
Egy kis ajándék a Palánta 20. születésnapjára. De ez még titkos, bár az első lépéseket már megtettem az ügy érdekében. Ha sikerül, közre adom itt a naplómban is.
Szomorú vagyok, mert képeket nem tudok csatolni, szilveszterkor, vagyis már az új évben leesett a fényképezőgépünk és eltört az objektív, és így nem tudjuk most használni.
